Leírok egy történetet, amely velem esett meg két
évvel ezelõtt. Az igazsághoz hozzátartozik,
hogy a dolog nem egészen így esett meg, egy kicsit kiszíneztem,
de ez talán nem baj. Természetesen a nevek is mások,
de ez sem igazán számít, csak a biztonság
kedvéért. Nem is Magyarországon történt
a dolog, akkor nem itt éltem. A történet vége
majdnem az lett, hogy levágattam a hajamat. De végül
nem.
Tizenhat éves voltam. Már elértem a mai magasságomat
(165cm), valószínûleg már nem is növök
többet, és egyéb méreteim is gyakorlatilag
már megvoltak (nincsenek túl nagy melleim, de azért
nem szégyenkezem). És a hajam is szõke volt,
és hosszú. Nem olyan hosszú, mint ma, kb. a hátam
közepéig ért. Ma már leér a popsimig,
tudom, hogy ez azért elég ritka. Az igazság az,
hogy nem teszek ezért különösen semmit, csak
nem vágom. Nem kenem semmilyen szerrel, vagy hajbalzsammal,
csak hagyom nõni, és kész. És nem töredezik.
A fodrász azt mondta, hogy kész csoda és nagy
szerencse ez a haj alkat.
Iskolába jártam, vegyes osztályba. Magyarországon
ennek a gimnázium felel meg. Ez volt az elsõ ilyen év,
addig máshol laktunk egy olyan ázsiai országban,
ahol nem voltak vegyes iskolák, még az európaiak
számára sem. Itt viszont ez volt a természetes.
Hamar barátokat szereztem, lányokat fõleg, de
fiúkkal is barátkoztunk. Persze az iskolában
nem volt szabad a hajamat leengedve hordani. Általában
kontyban hordtam, és nagyon nénisen néztem ki.
Néhányan csúfoltak is, de ezt megszoktam, korábban
még többet is csúfoltak a lányosztályban.
Többször összejártunk, és lett egy barátom
is, akivel sok mindent csináltunk, próbálgattuk
az életet, de ez nem tartozik rád. Bár nem hiszem,
hogy valaha is találkozom még vele, egyrészt
mert szakítottunk, másrészt mert a föld
másik felén él. Nevezzük Tamásnak.
Egyetemre járt, Electric Engineering fakultásra.
Az egyik házibulit egy barátjánál rendeztük.
Voltunk egypáran, fiúk, lányok vegyesen. Én
voltam a legfiatalabb. Tulajdonképpen Tamás volt az
egyetlen, akinek a barátnõje gimnáziumba járt,
a többiek mind egyetemisták voltak. Zenét hallgattunk,
beszélgettünk, táncoltunk. Jó bulinak indult,
jó fejekkel ismerkedtem meg, és egy kicsit felnõttebbnek
is éreztem magam az idõsebb nõk között,
meg egy kicsit féltem is, hogy kislánynak néznek.
Így utólag visszagondolva, talán ki akartam tenni
magamért, megmutatni, hogy én is vagyok olyan felnõtt,
mint õk. Ittam is egy kicsit, bár azelõtt nem
nagyon ittam, és azóta sem vagyok ivós fajta.
Egy kicsit be is rúghattam. Nem nagyon, de nem voltam teljesen
józan. Ezt mind csak azért mondom el, hogy érthetõ
legyen, hogy ezeket a dolgokat megtettem. Nem hiszem, hogy normális
körülmények között ezek a dolgok megtörténhettek
volna.
Tamás is ivott, mégpedig elég rendesen. Azelõtt
sosem láttam így inni. Kirúgták egy vizsgájáról,
és nagyon bánatos volt. Hiába próbáltam
vigasztalni. Hamarosan annyira részeg lett, hogy percenként
elaludt. No de nem csak Tamásból áll a világ,
gondoltam, és voltak is jócskán körülöttem
fiúk, akik felkértek táncolni, beszélgettünk.
Aztán az egyik lány, Zsuzsa azt javasolta, hogy játsszunk
valamit. Nem ismertem a játékot, és fogalmam
sem volt, hogy mi lehet az, de amikor kérdezték, hogy
akarok-e a játszani igent mondtam. Ne felejtsd el, hogy nem
magyarul beszéltünk! Én nem ismertem a játék
nevét, és amikor megkérdeztem, hogy hogyan kell
játszani Zsuzsa azt mondta, hogy majd menetközben megtudom.
Kártyajáték volt. Négyzet alakú
kis kártyákat raktak le egy asztalra, egyforma felük
volt felfelé. Meg kellett õket páronként
fordítani, úgy, hogy két egyforma kép
legyen a felfordított lapokon. Mindegyik lapra egy ruhadarab
volt rajzolva. Ha sikerült egy párt találni, akkor
ki kellett emelni, és kinyitni a lapokat. A két lap
közül az egyikben volt egy kérdés, a másikban
pedig egy büntetés és egy pontszám. Ha tudtad
a választ, akkor tied volt a pont. Ha nem, akkor azt a ruhadarabot,
amelyik a rajzon volt, le kellett venni, elvesztetted. Persze nem
biztos, hogy volt olyan ruhadarabod. Ebben az esetben megvehetted
valakitõl annyi pontért, amennyit a ruhadarab ért,
valaki mástól. Õ pedig ha akarta visszavásárolhatta
az elvesztett ruhadarabok kupacából.
Volt még egy nagyon fontos szabály: csak olyan ruhadarabot
lehetett az elveszített ruhadarabok kupacából
visszavásárolni, amit eladtál valakinek, és
õ vesztette el. Ha elvesztetted a saját fülbevalódat,
akkor azt nem vásárolhattad vissza, és másét
sem. Ha nem volt megfelelõ ruhadarabod, és eladni sem
akart senki, akkor azt felírták késõbbi
rendezésre. Ha pedig nem párt fordítottál
meg, akkor egy pontot elveszítettél, lehetett negatív
pontszámod is. Ha viszont volt megfelelõ ruhadarabod,
akkor nem volt választásod, a sajátodat kellett
beadni.
Egy kicsit bonyolult, de végül is egy lassú vetkõzõ
póker a dolog.
Elég hamar lementünk negatívba egyesével.
Nehéz volt párt találni. Zsuzsa vezette a játékot,
õ állította össze a kártyákat,
persze a válaszokat is tudta, ezért nem is vett részt
a játékban.
Egy idõ után már volt olyan pár, amelyiket
tudtam, hogy hol van, de nem mertem megfordítani, félve
attól, hogy mi lesz a kérdés. Emlékszem,
hogy az elsõ pár, amit felfedeztem pont egy bugyi volt,
és 100 pontot ért. Akkor kb. mínusz húsz
ponton álltam. Aztán egy lány, akinek abszolút
nem emlékszem a nevére, se elõtte, se azóta
nem láttam, felvette a kártyát, és elvitte
a száz pontot. Valami hülye mûszaki kérdés
volt, hogy mit talált ki valami Freshnel nevû ürge.
Valami optikát, ennyi maradt meg. Na persze az a lány
is az Electric Engineering fakultásra járt.
Közben fogytak a ruhadarabok, és két srác
alsógatyában, ingben, az egyik pulóverben ült,
egy lány pedig már bugyiban és melltartóban
velem szemben. Az elsõ pár, amit meg mertem fordítani
egy hajcsat volt. Ezt többen is látták, de nem
volt senkinek hajcsatja, és nem is ért, csak tíz
pontot. Mondanom sem kell, hogy ez is egy hülye mûszaki
kérdés volt. Ki kellett vennem a hajcsatomat. Emlékszem,
hogy ahogy kivettem a csatot a kontyom lebomlott, és megráztam
a fejem. Arra lettem figyelmes, hogy csend lett. Mindenki a hajamat
nézte. Hosszú, hátközépig érõ
hajam volt, és természetes szõke. Tetszett a
dolog. Csak Zsuzsa morgott valamit, amibõl annyit értettem,
hogy csúnya dolgot mondott. Nem teljesen értettem a
nyelvet. Valami olyasmit mondhatott, visszagondolva, hogy "A
kis kurvának micsoda haja van." A többiek lehurrogták.
Késõbb megtudtam, hogy az volt velem a baja, hogy amikor
Tamás elaludt, az õ barátja, Béla meglehetõsen
rám startolt, ami akkor persze tetszett nekem.
Játszottunk tovább. Hamarosan sikerült megválaszolnom
egy informatikai kérdést, persze nem volt egészen
haszontalan a Tamással töltött idõ. Így
már pozitívban voltam. Nem emlékszem pontosan,
talán a szoknyámat kockáztattam. Aztán
egyre bátrabb lettem, és elveszítettem a blúzomat,
és elveszítettem a szoknyámat is. Most már
én is gyakorlatilag melltartóban és bugyiban
ültem a társaságban, de volt már olyan lány
is, akin csak egy melltartó volt, és nem izgatta. A
többiek is természetesnek vették.
Aztán beütött a mennykõ. Megfordítottam
egy kártyát, amin egy bugyi volt. Nem mertem vállalni
a kockázatot, és megfordítottam egy másikat,
amelyiken egy melltartó volt. Határozottan emlékeztem
rá, hogy azon a kártyán melltartónak kellett
volna lennie. De nem az volt, hanem egy bugyi. Vagy megkeverték
a kártyákat, vagy rosszul emlékeztem.
Hot electron mobility képletet kellett volna megmondanom.
Majd pont azt!
- Le a bugyival, kis kurva! - szólt oda nekem Zsuzsa. Most
kizökkentem. - Nem, inkább megveszem!
- Tõlem nem! - nevetett Hilda, akin már csak egy melltartó
volt.
- Nincs is annyi pontod! - mondta Zsuzsa - És különben
sem engedik meg a szabályok.
- Én akkor sem
Nem lehet.
Nem akartam levenni a bugyimat, nagyon szégyelltem volna magamat.
Zsuzsa intett egy srácnak, Péternek, aki a hátam
mögött állt. Õ elkapta a hajamat, rátekerte
a kezére, és gyakorlatilag a hajamnál fogva felrántott.
Nagyon fájt. Annyira magasra húzta, hogy lábujjhegyre
kellett állnom. Akkor Zsuzsa odalépett hozzám,
és elkezdte lehúzni a bugyimat. Odakaptam, de ekkor
a srác még erõsebben húzta a hajamat,
hogy azt hittem letépi a fejbõröm. Elkaptam a kezét,
és próbáltam lefejteni a hajamról, de
persze sikertelenül, és közben Zsuzsa szépen
elvette a bugyimat. A fiú egy kicsit lejjebb engedett, már
nem húzta a hajamat, a talpamon álltam, de még
mindig nem engedte el. A fejemet egészen hátrahúzta.
Zsuzsa elõttem állt, és az arcom elõtt
meglengette a bugyimat.
- Nem akarta levenni a kis kurva, és elrontotta a játékunkat.
És egyébként is egy kis buta liba, aki semmire
nem tudja a választ. Szerintem büntessük meg.
- Vedd le a melltartóját is, szépek a mellei.
- mondta Hilda. - Én is leveszem.
A szemem sarkából láttam, hogy levette a melltartóját.
A srác megint elkezdte húzni a hajam felfelé.
Sikítottam, hogy ne csinálja. Erre leengedett.
- Vedd le a melltartódat. - sziszegett Zsuzsa.
Valószínûleg nem mozdultam elég hamar,
mert a srác megint lábujjhegyig felemelt a hajamat húzva.
- Siess, ha azt akarod, hogy megmaradjon a hajad! - mondta Zsuzsa.
Talán még az életben nem vette le senki olyan
gyorsan a melltartóját. Ott álltam gyakorlatilag
meztelenül.
- Most mit csináljunk vele? - fordult a többiekhez Zsuzsa.
- A Tamásé. - mondta Hilda.
- Tamás most alszik, neki nem kell, de mi szórakozhatunk
egy kicsit. - mondta Béla.
- Te jobb lesz, ha befogod a szád. - mondta Zsuzsa. - Azt
hiszem, mára már kiszórakoztad magad. Neked mi
a javaslatod, Péter?
- Szerintem, menjen oda mindenkihez négykézláb,
és mindenkinek mondja el, hogy egy buta kis picsa.
-Gyerünk! - fordult hozzám - Négykézlábra!
- azzal elkezdett lenyomni.
Nem sokat tehettem, pillanatokon belül négykézláb
voltam. Elkezdett húzni Hilda felé. Amennyire tudtam,
odalépegettem.
- No, kislány! - mondta Hilda - Mi vagy te?
- Egy buta kis picsa vagyok. - mondtam, amennyire emlékeztem
a szavakra. Nem is ismertem minden szó jelentését.
- A hülye kis picsák seggét el szokták
verni! Nem gondolod?
Nem értettem a kérdést, csak azt, hogy igenlõ
választ kér.
-De igen, gondolom. - mondtam, ahogy Péter megint rántott
egyet a hajamon.
- Hány pontod van így most?
- Hetven.
- Igen, de a bugyi lejön, mert azt nem adtad oda, úgy
kellett levenni. Akkor az mínusz harminc. Meg a melltartó
is. Azt is úgy kellett levenni. Akkor már mínusz
nyolcvannál tartunk.
- A melltartót nem is vesztettem el! És én vettem
le! - sírtam.
- Nem baj. Kapsz nyolcvanat a kis seggedre.
- Nem! - kiabáltam sírva, de nem sokat használt.
Zsuzsa, Péter és Hilda, mint egy jól begyakorolt,
összeszokott csapat odaráncigáltak egy asztalhoz,
és hason fekve a kezeimet és a lábaimat az asztallábakhoz
kötözték. Ekkor gyakorlatilag a földön
álltam, de nagyon nagy terpeszben, és hason ráfeküdtem
az asztalra.
- Mondtam, hogy kis kurva. - jelentette ki Zsuzsa - Egészen
fel van izgulva! - és valamit babrált a puncim körül.
Nem mondhatnám, hogy valóban fel voltam izgulva, de
azt éreztem, hogy tágulok. - Szerintem, megérdemel
százat is.
- Ezt nem tehetitek velem! - kiáltottam sírva.
Zsuzsa elém lépett, megragadta a hajamat, felemelte
a fejemet, és úgy sziszegte leguggolva az arcomba:
- Majd meglátod kis kurva, hogy mi mindent megtehetünk.
De ez nem minden. Az igazi meglepetés az lesz, hogy te mi mindent
fogsz megtenni önként. - felállt - Mivel verjük
el a seggét?
- Válassza ki magának. - mondta Hilda, és elkezdett
elém a földre rakni mindenféle eszközöket.
Ezek között volt vékony fapálca, fakanál,
bõrszíj, lovaglóostor, vonalzó, vastag
kötéldarab, olyasmi, mint amire tornaórán
kell felmászni, de le volt vágva kb. méteresre.
- Kérlek, engedjetek el. - mondtam.
- Á, így nem tudja kiválasztani. - mondta a
hátam mögött Péter - Majd inkább érzés
alapján.
Elvitték a kupacot az orrom elõl, és rávertek
egy nagyot a fenekemre valamelyik eszközzel. Felordítottam.
Tudtam, hogy fájni fog, de még nem vártam az
ütést, és mindeddig tulajdonképpen el sem
hittem, hogy valóban megvernek.
- Ez a vonalzó volt. - mondta Péter.
A következõ ütés a másik oldalra jött,
és sokkal élesebben fájt. Úgy éreztem,
hogy felhasadt a bõr a fenekemen. Persze a bõr nem hasad
fel olyan könnyen.
- Ez volt a fapálca. - mondta Péter - Jó lenne,
ha választanál, hogy el tudjuk kezdeni a számolást.
Összeszorított szájjal sírtam, és
vonaglottam. Persze ettõl csak a lábamat vágta
jobban a kötél, de ezt akkor nem éreztem, csak
másnap, amikor a kidörzsölt csíkok fájtak.
- Ez kötél. - mondta Péter a következõ
ütésre. Ez nem fájt annyira.
- Ez jó lesz. - mondtam nyögések között,
és próbáltam közben nem sírni. Arra
gondoltam, hogy ha hagyom, hogy tegyenek, amit akarnak, és
szót fogadok, akkor hamarabb vége lesz a dolognak.
- Nem mondanál ilyet, ha igazi ínyenc lennél.
A lovaglóostort még ki sem próbáltuk.
- Nem, nem is akarom, jó lesz a kötél.
- Szerintem pedig próbáljuk ki. - mondta Péter,
és egy hatalmasat húzott a fenekemre, majd még
néhányat.
Vonaglottam, sikoltoztam és sírtam. Nem bírtam
visszatartani, pedig megfogadtam, hogy nem fogok sírni, mégis
dõltek a szemembõl a könnycseppek. Pár másodpercen
belül úgy éreztem, hogy felgyullad a fenekem.
- Szerintem maradjunk csak a lovaglóostornál. A kötél
túl kíméletes. - mondta Zsuzsa ismét elém
guggolva. Felemelte a fejemet a hajamnál fogva. Csorgott a
könnyem, és nem nagyon láttam rendesen.
- De igazából nem akarom, hogy a választásodat
teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Felajánlok valamit,
aminek örülni fogsz. Nem húzunk rád százat,
csak ötvenet. Megfelezzük a dolgot, ha szót fogadsz.
- Szót fogok fogadni. - mondtam, mert már elõtte
elhatároztam, hogy mindent megteszek, csak, hogy minél
hamarabb vége legyen a dolognak.
- Nem is érdekel, hogy mirõl van szó?
- De igen. Érdekel.
- Jó. - mondta Zsuzsa - Megkapod a kötelet is, meg az
ostort is. Eloldozom a kezed, felállsz, és szépen
feldugod magadnak a kötél végét, hogy kilógjon
a puncidból. Azután visszafekszel. Nem kötözöm
vissza a kezedet, megfogod az asztal lábát, és
elverjük a fenekedet. De ha csak egyszer is odakapsz, újra
megkötözlek, és a maradék ötvenet is
megkapod, hogy végül rojtos lesz a segged. Rendben van?
- Igen, rendben van. - válaszoltam.
Eloldozta a kezemet, de a lábamat nem. Azok továbbra
is az asztal másik két lábához voltak
szíjazva. Amikor felálltam a kezembe adták a
kötelet. Valamikor ez is egy mászókötél
lehetett, mert az egyik végén még ott volt a
bõrborítás, mintegy harminc centi hosszan, a
másik vége pedig erõsen foszlott, ahogy levágták.
Zsuzsa a mutatóujjával megérintette a bõrrel
bevont végét, mutatva, hogy azt dugjam be a puncimba.
Nem volt nehéz dolgom. Bár nagyon féltem, és
egyáltalán nem élveztem a dolgot, a verés
hatására, valahogy mégis kitágultam, és
könnyedén be tudtam csúsztatni a kötéldarab
végét. Amikor a vége bent volt Zsuzsára
néztem. Intett, hogy toljam beljebb. Megtettem, de õ
intett, hogy még beljebb. Egészen feltoltam a kötél
végét a méhszájig. Zsuzsa intett, hogy
tovább.
- Nem lehet tovább, egészen ment van.
- Próbáljam meg én? - kérdezte.
- Nem. - mondtam, és próbáltam még feljebb
nyomni, de nagyon kellemetlen volt, ahogy a kötél vége
nyomta a méhemet.
- Na jó. - mondta végül Zsuzsa - Ha ennyi, hát
akkor ennyi. Nem vagy túl mély. Feküdj vissza.
Visszafeküdtem és megmarkoltam az asztallábakat.
Péter ráhúzott egyet a fenekemre az ostorral.
- Számold hangosan! - mondta.
Számoltam. Minden egyes ütés után megállt,
most nem verte olyan ütemben a fenekemet, mint elõtte,
és minden egyes ütés után megvárta,
amíg a megfelelõ számot valahogy ki tudom nyögni.
Nagyon szadista módon vert. Nem ütött teljes erejébõl,
azt hiszem azzal fel is hasította volna bõrömet.
Viszont egymás után többször is mindig ugyanoda
csapott. Ilyenkor az elsõ ütés valahogy még
elviselhetõ volt, de amikor az ostor végén levõ
bõrdarab már harmadszor, negyedszer csapott le ugyanarra
a helyre, égetett és szúrt és már
csak nagy nyögések, és szûkölések
után tudtam kimondani a csapás sorszámát.
De kellett. Tudtam, hogy ki kell mondanom, mert különben
nem számít az ütés, és helyette újabbat
kapok, és ki tudja, meddig vernek.
Húsznál abbahagyta. Addigra a fenekem már tele
lehetett vörös foltokkal, és úgy éreztem,
hogy mindjárt kigyullad. Közben a vonaglások, és
a nedvességem miatt a kötél is félig kicsúszott
a puncimból, de nem szóltam, mert azt reméltem,
hogy nem veszik észre. Meg persze így már nem
is volt annyira kényelmetlen, bár az ostorcsapások
mellett elég apró kellemetlenség volt, hogy a
kötél dörzsölte a hüvelyfalat. Észrevették,
hogy kicsúszott. Pontosabban Péter vette észre,
és ezért állt meg:
- Kicsúszott a kötél. Ez így nem lesz jó.
Még a végén egészen kiesik, és
akkor aztán végképp rosszul jársz: a kötél
is megbaszott, meg még a fenekedre is százat kapsz.
Verésbõl már ez a húsz is sok volt, és
az ötven ütést még valahogy el tudtam képzelni,
de a száz rettenetesen soknak tûnt. Azt nem bírtam
volna ki. Gyorsan lenyúltam a kötélhez, és
visszatoltam, amennyire lehetett.
- Így már jobb. - mondta Péter, miközben
az ostor végét húzogatta a fenekemen, és
a combom belsején. Éreztem, hogy az ostorral arrébb
löki a kötelet. - De nem az igazi. Megint kicsúszhat,
és egy kicsit útban is van a lelógó vége.
Állj fel! Segítünk neked, hogy ne csússzon
ki többet.
Nem tudtam, hogy mit akar tenni, de valahogy az volt az érzésem,
hogy nem sok jót. De nem volt mit tennem, tudtam, hogy akkor
járok a legjobban, ha szót fogadok. Felálltam.
Zsuzsa mögém állt, megfogta a kezeimet, és
felhúzta a tarkóm mögé, és ott szorosan
fogta, hogy Pétert, aki közben az asztal elé, elém
állt ne tudjam akadályozni.
- Tovább már nem kell számolnod. - mondta, és
egy gömbpecket nyomott a számba - És ha kérdezünk,
bólogatni tudsz.
A gömbpecekhez kétoldalt szíj tartozott, amelyet
a tarkómon a hajam alatt rögzítettek, hogy ne tudjam
kiköpni a pecket. Ezután fogott két kisméretû
iratszorító csipeszt. Olyan fekete fajtát, amelyiknek
két kivehetõ fogója van, amelyekkel nyithatók,
és nagyon erõsen tudnak szorítani. Fogta az egyiket,
és nyitva a mellbimbómhoz illesztette. Ha nincs a számban
a szájpecek, hangosan ordítottam volna. Az a csipesz
rettenetesen erõs, ha felrakja a mellbimbómra, úgy
összeszorítja, hogy biztosan még véraláfutásos
is lesz, talán még ki is serken a vér.
Nem rakta fel. Egy ideig otthagyta nyitva tartva, aztán elmosolyodott,
és letett az asztalra a másik mellé. Most egy
vékony, hosszú bõrszíjat vett fel, és
a lábam között rákötötte a puncimból
kilógó kötélre a szíj közepénél.
A bõrszíj két végét elõrehozta,
és a két mellem közé illesztette, egy pillanatig
gondolkodott, aztán megkötötte a nyakam mögött.
Intett, és Zsuzsa visszanyomott az asztalra. Valamit matattak,
és éreztem, hogy a vastag kötél elkezd hátrafele
feszíteni.
- Tudod, útban van ez a kötél. - mondta Péter,
aki közben mögém ment. - A végére rákötünk
egy olyan szíjat, mint amilyen a nyakadban van, és te
majd tartod, hogy ne lógjon.
Egyszer csak Zsuzsa elengedte a kezemet, és rám szólt,
hogy fogjam az asztalt. Péter megfogta a hajamat, és
hátrahúzta a fejemet annyira, hogy homorítanom
kellett, a kis bõrszíj végét pedig hozzákötözte
a hajamhoz, de annyira szorosan, és rövidre kötve,
hogy nem bírtam nem homorítani, és még
így is nagyon húzta a hajamat. Ha egy kicsit még
jobban homorítottam, akkor már elviselhetõ volt
a haj feszülése is, meg az is, ahogy a kötél
a hüvelyemet feszítette, de ekkor meg az elöl lévõ
bõrszíj becsúszott a nagyajkak és kisajkak
közötti vékony, érzékeny résbe,
és nagyon vágott. Folyamatosan vonaglottam, hol elõre,
hol hátra attól függõen, hogy hogyan reméltem
egy kis könnyebbséget. Egy dologra határozottan
emlékszem, hogy fogtam az asztal lábát, nem mertem
elengedni. Egy ideig hagyták, hogy vonagoljak. Ennek az lett
a hatása, hogy a vékony bõrszíj kidörzsölte
a kisajkakat, és egyre jobban fájtak, így egy
idõ után megpróbáltam nyugton maradni,
bár elég kényelmetlen volt, mert szinte minden
izmomat meg kellett feszítenem.
- Azt hiszem, folytathatom a büntetést. - mondta Péter
- Igaz, Geordina? - kérdezte.
Nem mertem nem bólogatni. A következõ ütés
nem a fenekemre jött, hanem a combom belsõ részére.
Most értettem meg, hogy miért mondta azt Péter,
hogy a kötél lelógó vége útban
van. Ezen a részen sokkal érzékenyebb a bõr,
és minden egyes ütés sokkal jobban fáj,
mint az ember fenekén. Akkorát ordítottam a szájpecekbe,
hogy azt hittem kirepül a tartószíjak ellenére.
- Igen. - mondta Péter - Ezt vártam. Lesz ez még
sokkal rosszabb is. - és ismét megütött.
Minden egyes ütés, hol bal, hol meg jobboldalra ment,
de volt olyan is, amikor egymásután ötöt is
ugyanoda ütött, hogy még jobban fájjon. Annyira
intenzív volt a fájdalom, hogy a kisajkaknál
a szíjak dörzsölését, vagy azt, hogy
a kötél feszít, már nem is éreztem.
Úgy vonaglottam miden egyes ütésre, hogy majdnem
felborult az asztal velem együtt. Nem is tudom, hogy hogyan jutottunk
el az ötvenig, vagy, hogy eljutottunk-e. Egyszer csak vége
lett az ütéseknek. Zsuzsa megint leguggolt elém:
- Most megtanultad, hogy mi jár a buta kis picsáknak.
Remélem többet nem leszel buta kis picsa. Legalábbis,
ha közénk akarsz jönni bulizni. Akarsz?
Megráztam a fejemet, hogy nem akarok.
- Szóval nem akarsz. Nem vagyunk elég jó társaság
neked.
- Pedig hétvégén állati jó buli
lesz. - tette hozzá Hilda. Közben eloldoztak, kikötötték
a szíjakat is, és a kötél végét
is kihúzták a puncimból.
- Öltözz fel. - dobta oda a ruhámat Péter.
Felöltöztem.
- Most elmehetsz. - mondta Zsuzsa - De szívesen látunk
máskor is. Csak jól kell viselkedned. Ne szólj
közbe. Tudom, hogy most azt gondolod, hogy az életben
közénk nem jössz. Ha még holnap is így
gondolod, akkor valóban nem is érdemes jönnöd.
De ha mégsem, akkor igen. Most fel lettél avatva, ez
nem túl kellemes. De láttam rajtad, hogy egy kicsit
élvezed. Legalábbis felizgultál. Ha legközelebb
eljössz megbeszéljük elõre, hogy mit csinálunk,
és ha azt betartod, akkor nem lesz rossz. Akkor csak olyasmit
fogunk csinálni, amibe elõre belegyezel. Persze egy
kis meglepetésre mindig számíthatsz. Ez benne
a lényeg. Mindenkinek megvannak a határai, hogy mi az,
ami még jólesik, és amit elvisel. Most nagyon
túlmentünk ezen a határon, megkínoztunk.
Tudom. Ez csak azért kellett, hogy lásd: nagyon sok
minden túl van még a te határaidon. De az igazi
élvezet, amikor eljutsz a saját határaidig, és
mindig egy picit túllépsz, és apránként
megtanulod, hogy mi az, ami boldoggá tesz, amin igazán
el tudsz élvezni. Tudom, hogy most, ahogy hazamész és
lefekszel maszturbálni fogsz. Arra fogsz gondolni, ami itt
történt, hogy megvertünk, hogy ki voltál szolgáltatva,
és ettõl el fogsz évezni. Most menj, és
gondolkodj el ezen.
Elmentem haza. Úgy lett, ahogy Zsuzsa mondta. Máig
nem értem hogy lehetett bennem ennyi kurázsi, de hétvégén
ott voltam.