Arwen kertje
Első fejezet: A büntetés
I.
Mindenki boldog lett volna, ha Ura egy ilyen csodálatos helyet rendez be neki. A park több hektáron terült el, és kertész-robotok serege gondoskodott róla, hogy minden a lehető leggyönyörűbb legyen benne. A kanyargós sétányokat gondosan nyírt sövények szegélyezték, melyek labirintusát tágas terek szakították meg, mintha csak pihenni hívnák az útvesztőben bolyongó, megfáradt látogatót. Buja virágillat lengett be mindent. A genetikailag módosított rózsák, kankalinok és ezernyi más fajta virág, amit csak a csillagok közt vándorló kalmárhajók be tudtak szerezni, kizárólag a női elmére ható afrodiziákumokkal porozták teli a levegőt. Amit egy férfi pusztán finom illatnak érzett, ha egy nő belélegezte, a szer alattomosan ette bele magát a bőrébe és a tüdejébe.
Arwen hiába tudta ezt. Még csak két perce volt, hogy a gótikus, aranyozott rácskapu becsapódott mögötte, és mezítelen talpa alatt megcsikordult a sétányt borító apró, sárga – és mint azt korábban már volt alkalma megtapasztalni: rendkívül kemény- gyöngykavics. A langyos napsütés lágyan cirógatta mezítelen bőrét, és nem volt semmi, ami megvédhette volna a mindenhol ott terjengő érzéki illatoktól. Fejében máris buja gondolatok kezdtek alakot ölteni, és érezte a lábai közt meginduló nedvességet, amint eszébe jutott, hogy két fordulóval később el kell majd haladnia egy fehér márványból készült, életnagyságú Adonisz mellett. Bár nem volt benne biztos, hogy az eredeti szobornak - melyről e másolatot mintázták - is oly mereven állt-e a hatalmas pénisze, és hogy a testéből mindenfelé kampók álltak-e ki, amihez kiválóan oda lehetett kötözni az áldozatot, miközben az avatarok szabályosan felnyársalták a meredő hímtagra, annak nagyon is tudatában volt, hogy ez csupán a kert egyik, és korántsem a legrosszabb dísze a sok közül.
Csupán egy nyakörvet viselt, és egy nehéz, állítólag az ősi korokból fennmaradt rajz alapján reprodukált, súlyos fémbilincset, mely erősen húzta háta mögött összefogott kezeit. Tudta, hogy a labirintusban minden lépését jól elrejtett kamerák serege figyeli. Azt már nem tudhatta, hogy Ura ott ül-e az egyik képernyő előtt, vagy, hogy az elkészült felvételekre valaha akár egyetlen pillantást is vet-e. Mindez nem is számított. Az ő feladata egyetlen dolog volt. Az engedelmesség.
Szerencsére most a szeme legalább nem volt bekötve, bár előfordult korábban, hogy vakon kellett odatalálnia a park közepén álló kis, viktoriánus épülethez, mely stílust állítólag egy, azóta már a történelem homályába vesző nagy királynőről nevezték el.
Arwen már jól ismerte az utat. Korábban számtalanszor eltévedt, mire a labirintusban megtalálta a házikót (melyet mindannyiszor annak rendje és módja szerint meg is bánt), de mostanra akár csukott szemmel is odatalált volna. Kivéve, ha Ura közben átrendezte a labirintust…. remélte, hogy nem így lesz.
Elhaladt az Adonisz mellett, mely hívogatóan meredt felé. A szobor tökéletes férfitestet formázott, bár kicsit nagyobb volt, mint egy valódi ember. Minden szempontból… Az illatok hatása alatt arwen némiképp nehéznek találta levenni róla a szemét, de legyűrte a késztetést, hogy odatérdeljen, puhán a szájába vegye, jól benedvesítse, majd felmásszon rá, és megpróbálja lecsillapítani az ágyékában egyre sürgetőbb lüktetést. Hátrabilincselt kézzel ez nem is lett volna egyszerű. A szobor maga is virágok gyűrűjében állt, ami csak még áthatóbbá tette az illatokat. A legtöbb virág fordulókban, terecskékben, útkereszteződésekben volt elültetve, és ha az ember lánya nem koncentrált, hamar elveszítette a tájékozódó képességét, és már csak a nedves puncijára (a kis lucskos pinájára, ahogy Ura szokta mondani), továbbá kilövellő farkakra tudott gondolni. Arwen lelkében élénken élt még annak a száz korbácsütésnek a nyoma, amit egy bronzlóra kötözve kapott az avataroktól, akik egy virágágyás közepén találtak rá önkívületben maszturbálva, mikor Ura először küldte be a kertbe. Nem kevés idő, és még több fájdalmas büntetés árán tanulta meg, miképp álljon ellen a kínzó késztetéseknek, melyek ettől persze csak még izgatóbbá lettek.
Minden egyes orgazmus csak tovább fokozta az afrodiziákumok hatását, és ha egyszer engedett neki az ember, többé nem volt megállás, amíg el nem ájult, sőt, állítólag bele is lehetett halni. Nem véletlenül volt betiltva az egész birodalomban - kivéve a legkiváltságosabbakat -, mint ahogy nem véletlenül őrködtek a kert felett az avatarok sem. A szer veszélyessége miatt szükséges volt, hogy amikor arwennek megengedték, hogy elélvezzen a kertben, arra mindig magatehetetlen helyzetben kerüljön sor. Nem mintha a kerten kívül ez másképp lett volna, de persze ettől is csak még izgatóbbá vált az egész.
Az Adonisz után két fordulóval arwen egy szökőkúthoz ért. A kút közepén, a vízből félig kiemelkedve, egy gyönyörű sellő feküdt. A sellőt egy nagy, sokcsápú polip tartotta, kezét és lábát már-már természetellenes szögben szétfeszítve, miközben további csápok hatoltak bele a sellő szájába, puncijába, fenekébe, és csavarodtak rá szorosan a derekára és a mellére is. Arwen tudta, hogy a sellő egy gomb megnyomására lemerül a víz alá, hogy helyét egy hús-vér alany foglalhassa el. Azt is volt már alkalma megtapasztalni, hogy egy másik gomb megnyomására a polip „életre kel”. De ide csak akkor hozták az avatarok, ha Ura meg akarta jutalmazni, és a mostani biztosan nem az az alkalom.
Számtalan csoda volt még a labirintusban. A nagy, épp vágtába lendülő bronzcsődör, melyen először büntették meg. Számtalan férfi és nőalak, de gyönyörű hermafroditák is, továbbá mitológiai lények, tündérek, nagy szarvas, vicsorgó démonok, sőt, a park északi részében állt egy hatalmas üvegsárkány, mely miután felfalta az embert, a belsejében szinte bármit képes volt az áldozattal megtenni, és vagy ötven beépített program állt rendelkezésre, nem szólva a kézi vezérlés lehetőségéről, az üvegfalak mögött felhúzott tribünön lelkesen éljenző közönség legnagyobb örömére. A legtöbb kertlakónak nagy farka volt, ami más helyzetben akár nevetségesen is hathatott volna, de itt, ebben a parkban, ezek közt a virágok között nem. Voltak azonban mások is. Ura a természetet, magát alakította át a gyönyör és a szenvedés forrásává. Az egyik kereszteződésben egy fa állt, melyeknek simára voltak csiszolva az alsó levágott ágai. Arwen korábban soha nem tudta volna elképzelni, hogy egy élő fa dugja meg. Volt egy kis tisztás, a „simogatófű”, mely mintegy önálló lény, lágyan ölelte körül a testet, és cirógatta, egyszersmind ráfonódva, rabul ejtve, szabadulni nem engedve juttatta földöntúli élvezethez az áldozatot. Éltek a parkban idomított állatok, kutyák, meg más lények, melyeknél megalázóbbat arwen el sem tudott képzelni. Szerencsére Ura nem kedvelte túlzottan az élvezeteknek ezt a formáját, bár elmesélte, hogy egyszer egy vendég kedvéért hajtóvadászatot rendeztek a parkban eleresztett rabnőkre. Arwen hálát adott a sorsnak, hogy az állatokat eddig csak a kenneljükben látta, épp elég borzasztó volt, amikor egyszer kifeszítve, megkötözve, mézzel bekenve kellett egy órát eltöltenie egy méhkaptár alatt. Semmilyen állattal nem kívánt közelebbi ismeretségbe kerülni, na nem mintha –tudta jól- rajta múlna.
Nem volt hasznos ezeket az emlékeket felidézni, mert csak még izgatottabb lett tőle. Jobbra fordult, majd előre ment kétkereszteződésnyit, hogy egy nagy rózsalugashoz érjen. Minden hely közül, melyet eddig a labirintusban megismert, ez volt a szemnek a leggyönyörűbb. Gyönyörű szirmok pompáztak két oldalt hat méteres magasságig, és virágból volt a mennyezet is, megszűrve az örökös nyári nap fényét, de a légmozgás útját is elzárva, miáltal az illatkoncentráció a lehető legtöményebbé vált. Ez volt az általa ismert legszörnyűbb hely. A sövényben, a virágok közt, a falban (és általában mindenhol a labirintusban) kampók, csavarok, fogantyúk és bilincsek helyezkedtek el, melyek csak arra vártak, hogy az áldozatot hozzájuk kötözzék. Arwennek egyszer a lugas falára szegezve kellett eltöltenie egy délelőttöt, miközben virágok illatoztak az arcán, selymes szirmok cirógatták a bőrét, a fenekét, a hónalját, a mellét, tövisek szúrták ugyanott, és eközben csak egyetlen testrészéhez nem érhetett hozzá semmi, a nedvező, vörösre duzzadt, szabad szemmel is szinte már-már lüktető, de el nem élvezhető pinájához. Aztán a végén megjelentek az avatarok, mindegyikük kezében egy kis, ujjnyi, kilenc ágú korbács. Akkor úgy érezte, meghal.
Gyorsan átvágott a lugason, és bár nem volt szabad, igyekezett nem levegőt venni, mert attól félt, ha megteszi, megáll, hozzádörgöli a csípőjét az első vastagabb indához, az sem baj, ha tövises, és akkor…. Nem, ebbe nem szabad belegondolni sem!
A lugas után már csak három kanyar volt hátra, az elsőben egy orrszarvú állt, melynek nem meglepő módon nem a szarva volt a legfőbb éke, ellenben az avatarok irányításával képes volt leszegett fejjel végigszáguldani az egész labirintuson, miközben mondani sem kell, hogy a hasára kötözött rabnőnek miket kellett kiállnia. Állítólag versenyeket is rendeztek vele. A második kereszteződésben egy sokkal gépszerűbb gép állt, egy kerekes szerkezet, mely állítólag az ősi Földön elterjedt automobilt utánozta, és arwennek eszébe jutott, hogy vajon tényleg azért kapta-e az auto mobil, azaz önjáró nevet, mert egy hatalmas mókuskerékben a hátulján, akár egyszerre öt rabnő is lépdelhetett, a nyakánál fogva egy rúdhoz kötözve, hogy meghajtsa a járművet. Személyesen nem volt még része benne, de láthatta már, ahogy a hurok a rabnők nyakán megszorul, hogyha nem lépkednek elég gyorsan. Ezzel a géppel autóversenyeket rendeztek, mely rendkívül népszerű volt a nemesek körében, és az volt a nyertes, akinek a rabnői a legtovább maradtak eszméletükön, és legalább egyikük mozgásban tudta tartani a járművet.
Végül már csak egy forduló volt hátra. Ebbe félve lépett be, mert nem tudta, mi vár rá. Bár a gépekre és szobrokra nem lehetett teljes mértékben hagyatkozni a tájékozódásban, mert hajlamosak voltak a labirintus különböző pontjain felbukkanni, az arwennel farkasszemet néző tizenkét meztelen szárnyas angyalszobor úgy tűnt, nagyon is a helyén van. Mindegyik angyal egy valódi korbácsot szorongatott, amivel hajlamosak voltak a köztük elhaladóra szenzoraik jelzésére lesújtani. A régi időkben ezt bűnösök megbüntetésére használták, és úgy hívták, hogy vesszőfutás. Arwen teljes mértékben egyet tudott érteni az elnevezéssel. A labirintusban az egész annyival rosszabb volt, hogy a talaj is megindult, visszafelé, amolyan mozgó járdaként, és nagyon gyorsnak kellett lenni, hogy egyáltalán át lehessen érni. Ha nem sikerült, és a járda kidobott az indulási oldalon, azt az avatarok nagyon súlyosan büntették. Kérdés, a szerkezet ezúttal be volt-e kapcsolva.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor közéjük lépve egyik szobor sem mozdult, és a kanyar végén, egy kis tér közepén megpillantotta a fehér kőépületet. Arwennek mindig is tetszett a letisztult vonalaival erőt és nyugalmat sugárzó ház, de abban biztos volt, hogy az ősi királynő idejében nem olyan lények lakták az ilyen épületeket, mint most. A kert közepén álló kristálypala tetejű épület, melyet Ura előszeretettel csak kúriának nevezett, volt ugyanis az avatarok otthona.
Mostanra az illat teljesen beette magát a vérébe. Mellbimbói erősen felmeredtek, szinte már fájtak, de arwen hálát adott volna a sorsnak, ha a nap végére is csak ettől fájnának majd. Erővel kellett visszatuszkolnia a képzeletében egyre határozottabb alakot öltő, meredő Adoniszt, melynek vesszeje egy beépített vezeték folytán még az emberi spermára tökéletesen emlékeztető folyadékot is ki tudott lövellni. Arwen bármit megtett volna mostanra már, csak hadd nyúljon végre az öléhez, ami persze hátrabilincselt kézzel nem volt lehetséges, de ettől eltekintve sem kapott engedélyt rá. Mindig is utálta, hogy a tiltás hatására csak még jobban felizgul, ám ez nem volt másképp most sem, és érezte, amint ágyéka a gondolatra lüktetni kezd, és elindul lefele a combján a nedvesség. Borzasztón szégyellte magát, egyszersmind meg is könnyebbült. Az avatarok ezt fogják először ellenőrizni, és Ura nem volna elégedett, ha nem folynának ki a nedvei.
A ház előtt, szemben az ajtóval, egy kalodára emlékeztető szerkezet állt. Ez újdonság volt, de arwent pontos utasításokkal látták el. A kaloda egy kb. húsz centis fekete talapzaton állt, melyet arwen kellemesen puhának talált, mikor fellépett rá. Letérdelt, hogy feje egy magasságba kerüljön a faszerkezet nyílásával, majd engedelmesen átdugta rajta. A nyílás sokkal nagyobb volt, mint a feje, könnyedén átfért rajt, és így egyenesen a bejárati ajtóra nézhetett. Nem tudta, most mi fog történni, a parancsa itt véget ért. Meztelen volt, a kezét hátul tartotta a bilincs, térde a talpazaton, feje a nyílásban, előre hajolva, a puncija lüktetett. Remélte, Ura, ha látja most, elégedett. Jajj, majdnem elfelejtette! Arwen gyorsan terpeszbe tette a lábait, amennyire csak tudta. Remélte a pillanatnyi késlekedést egyetlen figyelő szem sem vette észre.
Ám ekkor a szerkezet működésbe lépett. Nyilván szenzorok vezérelték. A fa mintegy életre kelt, és a nyílás arwen nyaka köré szorult. Most már nem tudta volna visszahúzni a fejét. Az IT (intelligens szövet) az elmúlt évtized legnagyobb találmánya volt, bár inkább ember nélküli űrhajókon alkalmazták. Alulról két meglepően élethű, de köröm helyett hosszú fémkarmokban végződő karcsú kéz emelkedett ki a fekete talapzatból, melyek felnyúltak, és erősen megmarkolták arwen melleit. A tenyerekből egy további, vékony fémtüske tört elő, és fúródott bele arwen mellbimbóiba. Arwen felkiáltott, megvonaglott a kalodában, ám nem tehetett semmit. Érezte, amint a két tüske keresztben áthatol a merev bimbókon, és tudta, a karmoknak és ennek hála, mellkasának minden mozzanata mostantól, még egy nagyobb sóhaj is, pokoli fájdalommal jár majd. Próbált hát mozdulatlan maradni, miközben érezte, hogy a lábszárára erős pántok szorulnak. Ekkor a nyakát tartó rész előrébb, egyszersmind lefelé mozdult, előre rántva arwent, de csak annyira, hogy a válla és a feje még épp a levegőben maradjon, s így szinte a teljes súlya a melleibe markoló kezekre nehezedjen. A mozdulat végén a nyakát szorító lemez elfordult felfelé, hátrafeszítve arwen fejét, így továbbra is a ház ajtaját láthatta maga előtt. Mindeközben a keze továbbra is hátra volt bilincselve
Arwen azt hitte, hogy ezzel vége van, de ekkor valahonnét az arca előtt egy vastag műfallosz jelent meg, es fúródott kérlelhetetlenül a szájába. Felnyögött, de mást nem tehetett. Fémes, hűvös érintést érzett a halántékán. Sejtette, hogy a száját kitöltő művégtag is szenzoros, és pontosan rögzíti, milyen lelkesedéssel és ügyesen tudja kényeztetni. Ezért bár a fejét hátrafeszítő kalodában ez szinte lehetetlen volt, megpróbálta még mélyebbre nyelni, és a fejét föl-le mozgatni rajta, miközben erősen szívni kezdte, és a nyelvével is körbesimította a száját kitöltő rugalmas hímvesszőt. Ha sikerrel jár, valószínűleg ez a műpénisz is képes kilövellni, mely egyben a jutalma is lesz egyben. Persze ettől is még jobban felizgult.
Aztán hirtelen egy másik, legalább ugyanilyen nagy behatolót érzett a feneke irányából, amitől felsikoltott volna, ha nem lett volna a szája már tele. A fájdalom a fenekében ugyanis szinte azonnal kibírhatatlanná vált. Ura még sosem használta ezt a nyílását ilyen nagy szerszámmal, pláne nem síkosító nélkül. Tudta, hogy a kertben büntetés vár rá, de azt nem gondolta, hogy ilyen, és hogy nem az avataroktól érkezik majd. A seggét szétdúló szerszám mozogni kezdett, és hirtelen éles fémtüskék pattantak ki belőle, amitől arwen felordított a száját kitöltő hímtag mögül, immár azzal sem törődve, hogy a sikoltozás tilos és a szopás abbahagyása minden körülmények között súlyos következményeket von maga után. Ez túl durva volt, túl hirtelen, túl kegyetlen, túl elviselhetetlen. Erre nem állt készen!
Ám amit kiróttak reá, az elkerülhetetlen volt. Mint mindig. Amit el kellett szenvednie, az elkerülhetetlen volt. Mint mindig. De valami nem stimmelt. Most valami másként történt. Minden túl gyorsan játszódott le. Túl gyorsan ahhoz, hogy megszokja, hogy megtanulja, hogy elviselje, hogy átadja magát. Hogy Uráé lehessen.
Mindezt még csak fel sem fogta igazán, amikor a fenekét pumpáló hímtagból csípős folyadék lövellt belé. Érezte, ahogy felrobban a fájdalom az altestében, és érezte, ahogy az ánusz nyílásából vér csordul a combjára. A fájdalom elsöpörte az izgalmát. Az illatok is eltűntek. Nem volt más, csak az egyre terjedő, növekvő fájdalom, mely kezdte az egész testét elborítani. Valami nagyon nem volt jól! Miközben megindultak a könnyei, hallotta a torkába fojtott sikolyokat, de egyre messzebbről, mintha valaki más próbálna kiabálni. Kinyitotta a szemét, és furcsamód meglátta saját magát. Felülről, egy gyönyörű, hosszú fekete hajú fiatal nőt, egy fehér ház előtt, amint meztelenül, hátrabilincselt kézzel, természetellenesen előre dőlve, agóniában rángatódzik egy kalodában. Minden részletet földöntúlian tisztán ki tudott venni. Mintha csak egy kamerával járná körül a saját testét. Látta a száját szétfeszítő, földből kinőtt műpéniszt, a habos lecsurgó nyálat a szája szélén. Látta a tenyerek közé szorított melleit, látta a kezek alatt a bimbóiból kisajtolt vércseppeket. Látta a saját magára meredő világtalan szemeit. És elborzadva látta a talpazatból kinövő, legalább harminc centi hosszú, jó tíz centiméter vastag, hegyes fémtüskékkel tűzdelt műpéniszt, amint teljes erőből pumpálja a mostanra a fenéknyílás helyén tátongó vérben tocsogó széles lyukat, és az egyre növekvő vörös tócsát a lábai között.
Nem tudta meddig tart ez így, meddig tarthat ez így. A fájdalom és a vér örökkévalósággá vált. Nem értette, miért történik ez? Sosem történt ilyen! Hallotta, illetve inkább csak érezte, ahogy a torkába döfő művégtag mögül kétségbeesetten rimánkodik, próbál kiáltani, és Urát szólítja. A mellébe hasító fájdalom éreztette vele, hogy teljes erejéből vergődik, próbál szabadulni. De a saját elfojtott sikolyait leszámítva, a kert néma volt. A ház ajtaja nem nyílt ki, sem az avatarok, sem Ura nem mutatkoztak. Még a kertben mindenütt ott lévő madarak is mintha mind elhallgattak volna. Érezte, hogy gyengül, és rátört az érzés, hogy mennyire egyedül van.
Nem volt kegyelem. A szerkezet folytatta munkáját, vér itatta át a fekete emelvényt. Az idő egyre fogyott, és arwenben már nem maradt elég erő, hogy megtartsa magát, vagy hogy küzdjön. Zsibbadtság öntötte el, minden homályosulni kezdett. Hirtelen világossá vált minden. Még eszméletén volt, amikor megértette. Ura így dobja el. Tudta, hogy kudarcot vallott, hogy vége van. Hogy elbukott. A kaloda nem egyszerű büntetés, hanem kivégző eszköz. Tudta, hogy egy rabszolga élete semmit sem ér, de sosem hitte volna, hogy eljön ez a pillanat. Nem ilyen fiatalon, ó Istenek, ne akkor, amikor még egy egész élet áll előtte! De a legrosszabb, a legelviselhetetlenebb az volt, hogy tudta, Ura azért pusztítja el, mert kudarcot vallott. Mert nem tudta jól szolgálni őt! És nem érdemli meg, hogy tovább élhessen. Hogy tovább szolgálhasson. Az érzés már önmagában is végzetes volt. A világ szilánkjaira tört. Elernyedt. Nem volt már miért harcolni. Ereje elhagyta, és bár a fájdalom ereje mit sem csökkent, hideg dermedés kúszott először az altestébe, majd tovább, fel a szíve felé. Egyedül volt immár. Egyedül az élő szövet szorításában, egyedül a végzetes kertben, egyedül az egész Univerzumban. Elhagyták, nem, eldobták! Már nem több csak egy kupac, rángó, véres húsdarab, mely nem kell többé Urának, nem kell többé senkinek. Sohasem! Még hallotta egyre halkuló sírását. Utolsó erejével próbált szólni. - Kérlek Uram, bocsáss meg… Nem akartam rossz lenni. Nem akartalak ennyire megbántani. Ha meghalok is, kérlek, könyörgök, legalább ne haragudj rám… De csak értelmetlen nyöszörgés jött ki a torkán, melyre senki nem válaszolt. Nem tudta, nem érezte, hogy még mindig sír. Körülzárta, belévájt, minden pengénél élesebben cafatokra szaggatta a SZÉGYEN, és semmi más nem maradt, mikor végre minden elsötétült.
II.
Mintha megütötték volna. Égő arc. Fű és buja virágillat az orrában. Valami kellemetlen keveredik bele, mi ez…. alkohol bűze? Valami feszíti a száját. Nagy, kitölti teljesen. Ismerős. Kielégületlen vágy ágyéktájon. Szintén ismerős… Madárcsiripelés. A nyaka fáj. A cicije fáj. A mellbimbókban tompa sajgás, melyet kellemesen simogat az arcán is érezhető hűs szellő. Egy hideg, sáros csizma érintése a csupasz hátán. A feneke helyén semmi.
Arwen kinyitotta a szemét. Egy nagy, szakállas, krumpliorrú, borvirágos alak bámult néhány centiről az arcába.
Arwen becsukta a szemét.
-Pofozzam meg megint, Loriandra? –szólalt meg a szakállas fickó.
Arwen kinyitotta a szemét. Valahol a háta fölött, feltehetőleg a csizmás lábhoz tartozó, gyönyörű, selymes, mély búgó hang szólalt meg.
-Fölösleges Garrick. Már magához tért. –Arwen érezte, hogy a csizma lekerül a hátáról, majd feltehetően ugyanaz a láb jól fenéken rúgja. Hoppá, megvan a feneke! Furcsa, tompa érzés az ülepében, de ezen kívül semmi különös. Semmi, ami bármilyen szörnyűségre emlékeztetne. A szakállas arc eltűnt arwen látóteréből, ahogy a fickó talpra kecmergett.
-Itt az ideje felkelni szuka. –Szólalt meg újra felülről a gyönyörű hang. –Már eleget lustálkodtál.
Arwen jól emlékezett Loriandrára. A magas, gyönyörű, tünde avatar. Ő testesíti meg Ura kérlelhetetlenségét. Amilyen gyönyörű a hangja, olyan kegyetlen. Már csak ha meghallotta is, libabőrös lett tőle.
A kalodát, mely még mindig a nyakánál fogva tartotta, kezek ragadták meg, és alaphelyzetbe állították, újra térdelő helyzetbe emelve arwent. A karmos kezek a melleiről eltűntek, de arwen most már jól látta a nyílást a talpazatban, ahonnét ismét bármikor előbukkanhattak. Még mindig a szájában tartotta a vastag, fura tapintású-ízlelésű műpéniszt, mely a földből nőtt ki előtte.
A ház ajtaja nyitva volt. Arwen sosem értette, miért kell az avataroknak külön lakóhely, hiszen ugyanolyan, csak intelligensebb gépek voltak, mint minden más eszköz a parkban. De Ura valamiért így látta helyesnek, és arwennek eszébe sem jutott vitatkozni bármivel, amit Ura úgy látott helyesnek. Emellett a ház belseje tiltott terület volt a számára, és ez külön izgalmas volt.
A szakállas fickó odalépett arwenhez, aki döbbenten látta, hogy így térdelve pont a szemébe tud nézni. Egy…. törpe? Minden bizonnyal. Arwen tekintete a törpe ágyékára tévedt, mely –nem lehetett nem észrevenni- természetellenesen kidudorodott a bőrnadrág alatt. A törpe alkoholszagot árasztott, inge izzadságtól bűzlött, és mintha leöntötte volna magát sörrel. Tekintete követte arwenét, és elvigyorodott. Odalépett arwenhez, és kivette szájából a műpéniszt, majd arcát odatolta, és kíméletlen határozottsággal, jó erősen megcsókolta őt.
Amikor a törpe nyelve behatolt arwen szájába, arwen ágyéka lángra lobbant. A keze még mindig hátra volt bilincselve, a nyaka még mindig a kaloda szorításában, és mert sem a csók, sem az ágyéka sürgetése ellen nem tehetett semmit, hát jobb híján felnyögött.
- Úgy látom jóban lesztek. - Közölte szenvtelenül Loriandra. A törpe hátralépett és elvigyorodott, úgy szemlélte a rákvörös, levegőért kapkodó lányt. – Az majd elválik Loriandra. Attól függ, tényleg olyan jól tud-e baszni a kis ribanc, ahogy némelyek állítják…
- Szerintem még bőven lesz idő megtudni, de most már igazán levehetnénk a drótot a fejéről. –Szólalt meg egy harmadik hang. Arwen oldalra nézett, és meglátta a zömök, szárnyas alakot, amint törökülésben ül a füvön, és egy fűszálat rágcsál.
- Arwen megszeppent tekintettel hajtotta le a fejét. - Üdvözlöm Balrol nagyúr – sóhajtotta.
A törpe odalépett, és letépte a drótot arwen halántékáról. Arwen eddig észre sem vette, hogy ott van. Tűnődve tartotta a tenyerén, elgondolkodva nézett arwenre, arcáról már eltűnt a vigyor.
-Szerintetek milyen látomást okozhatott Urunk ezzel? –Kérdezte Loriandra.
-Nem tudom –lépett egyet Garrick, és óvatosan a kaloda egy nyílásába süllyesztette a drót adó-vevőt. De ahogy sikoltozott és riszálta a seggét, szerintem egy hadseregnyi törpe vert tábort az ülepében, hogy tűzjátékkal ünnepeljék meg legújabb győzelmüket.
- Arwen már eddig is rákvörös volt, ahogy ott térdelt közöttük, ha ez nem lett volna elég. A combján lecsurgó nedvesség megint tudatta vele, hogy borzasztóan kívánja ezt a három illetőt. Nehéz volt nem hús-vér lényekként gondolni rájuk, és valamennyien Ura megtestesülései voltak. Amikor szolgálta őket, Őt szolgálta. Balrol volt az Erő, a Hatalom, Loriandra a Szigor, a Kegyetlenség, és voltak mások is. A törpe új volt, de ha az alkoholbűz, a gyűrött ing, a csálé, bő nadrág, a csúnya beszéd és a csók igazat beszéltek, akkor ő fogja mostantól képviselni a Romlottságot. Ez is borzasztóan izgató volt.
Bár Urát soha nem látta még sem drog, sem alkohol hatása alatt, sem igénytelen öltözékben –legfeljebb öltözék nélkül-, és a szavait is mindig megválogatta, arwen tudta, hogy akkor is szolgálnia kéne őt, ha nem találná őt izgatónak, ha akár undorodna tőle, ha nem verne gyorsabban a szíve már a puszta gondolatra, hogy maga elé parancsolja őt. A rabszolga az rabszolga. Jól emlékezett még az Ura szája sarkában játszó kis mosolyra, miközben azt mondta: „Csak azért vagy ilyen engedelmes, törekvő kis szukám, mert szeretsz engem. Mert azt hiszed, tökéletes vagyok.”
Igen, Ura tökéletes volt. Arwennek nem volt megengedve, hogy bármiről másként gondolkodjék, sőt, érezzen, mint ahogy előírják neki, (és ha mégis így történt az rendszerint igen fájdalmas következményekkel járt), de ebben az egyben arwen örökké képes lett volna ellenszegülni. Ura igenis TÖKÉLETES volt! Ő volt a világot, az Univerzumot kitöltő erő, melynek szolgálatára ő, arwen született. Garrick minden bizonnyal erre volt válasz, és arwen máris kezdte tökéletesnek érezni, a koszos ruhájával, a szagával, a bozontos szakállával együtt. De érzett még valami mást is. A törpéből erő áradt, már amikor megcsókolta, valami eszméletlen vagány gátlástalanság, mely viszont nagyon is jellemző volt Urára. Romlott és gátlástalan… Arwen szíve hevesebben kezdett verni.
- Miért nem kérdezzük meg őt magát a történtekről? –kérdezte Garrick, visszarántva arwen gondolatait a földre.
- Jó ötlet –mosolyodott el Loriandra. Arwen megremegett.
Hát persze. Összeállt a kép. Ura azért küldte a kertbe büntetésre, mert nem sikerült jól szolgálnia őt, amikor análisan próbált beléhatolni. Túlságosan fájt, túl száraz maradt, nem tudta élvezni, csak nyöszörgött, sőt sírt. Ura mérges lett rá emiatt. De valami azt súgta, a büntetés még nem ért véget. A feneke legalább megvan. Még mindig kába volt, az események még nem múltak el teljesen, de meglepően homályosnak és távolinak tűntek. Egy tovatűnő rossz álom, ébredés után. Akármennyire is végzetes volt a látomás, Ura bizonyára gondoskodott róla, hogy ne hagyjon mély nyomot benne. Ami most következik, az viszont már nem álom lesz... Arwen nagyot sóhajtott. Ura kérlelhetetlenségében, ha büntetésről volt szó, mindig megbízhatott.
Öt perccel később arwent eloldozták a kalodából, és a tér közepén egy nagy fémkeretet állítottak fel, ehhez kötözték. A két csuklójánál fogva lógott, a lábait szinte vízszintesre, derékmagasságban feszítették ki. Az illatok ellen továbbra sem lehetett tenni semmit, noha már pusztán maga a helyzet is elég volt, hogy bármit, de bármit megtegyen. Csak tegyék le a kezükből azt a… azt. A három avatar ugyanis egy-egy lovaló pálcát ragadott, és úgy állták körül arwent, közelről mustrálva az elnyíló, vörös, síkosan csillogó húst a lába között. Loriandra próbaképp megsuhogtatta a pálcáját, közel arwen puncijához. Arwen felnyögött, és megrándult. Garrick vigyorgott. Balrol felnézett, egyenesen arwen szemébe. Arwen elveszett ebben a pillantásban.
- És most kis ribanc. –Szólalt meg halk, nyugodt hangon Balrol. –Mielőtt tovább mennénk, szépen elmesélsz mindent, amit átéltél. Felváltva fogunk elverni, ám ha túl hamar megtörsz, és mesélni kezdesz, azért külön megbüntetünk. Ha egyáltalán nem tudnánk megtörni, ami valószínűtlen, akkor a büntetésed végeztével elviszünk a polip karjaiba, amit annyira szeretsz. Mivel a fűre csurog a kis lucskos pinád, amit szeretünk – simította körbe karmos ujjaival arwen szetfeszített punciját -, megengedjük, hogy a vesszőzés közben elélvezz…ha képes vagy rá.
- Azért ne hidd, hogy direkt úgy fogunk ütni, hogy ez sikerüljön neked! –Vigyorgott teli szájjal Garrick. Arwen lehajtotta a fejét. Nem, ezt valóban nem hitte.
A három avatar körbeállta arwent, és ahogy ígérték, felváltva verték el. A fenekével kezdték, majd a hátával folytatták. Eztán előre jöttek, és a hasa, a mellei következtek. A végére maradt a puncija. Arwen nyöszörgött, kiabált, sírt. Vonaglott, rángott, próbált kitérni az ütések elől, próbálta összébb zárni a lábát, persze nem lehetett. Aztán kezdték elölről. Loriandra mindig pontosan ütött, és pont oda, pont akkorát, hogy a lehető legrosszabb legyen. Balrolról soha nem lehetett tudni, legközelebb hová és mekkorát fog ütni. Garrick böfögött, kacarászott, leköpte arwent (hogy jobban csattanjon, na meg, hogy tudja hol a helye –mintha eddig nem tudta volna!), és folyamatosan dumált. Arwen eddig nem is gondolta volna, hogy a törpék fantáziája milyen mocskos lehet, és már pusztán ettől legszívesebben kilométerekre bújt volna a föld alá.
A harmadik kör végén tört meg, amikor a puncija került sorra.
- Kérlek, kegyelem, nem bírom tovább! –sírta. És elmondott mindent, csak hagyják abba. Hogyan zárta magába a kaloda, és hogyan végezte ki a műfallosz. De a szégyenét nem akarta bevallani. Ám a három avatart nem lehetett becsapni, és addig kérdezték – és persze a kérdéseket kellően megtámogatták a kezükben tartott pálcával-, míg végül sírva, megszégyenülve, megalázva elrebegett mindent. Hogyan hitte azt, hogy Ura elhagyta, hogy már nem méltó a szolgálatára, és hogy ez az érzés mennyire elviselhetetlenebb volt még magánál a halálnál is, míg végül a lelke is ugyanolyan csupaszon és kiszolgáltatottan függött a három alak előtt, mint a teste.
- Így van kurva, nem vagy méltó Uradat szolgálni. – Szólalt meg Balrol.
– De Ő, velünk ellentétben – folytatta Loriandra – kegyelmes, és megbocsát neked.
- És egy percig se hidd el –toldotta meg kivételesen komolyan és csendesen Garrick -, hogyha Urunk egy nap úgy dönt, hogy már nem veszi hasznodat, ilyen gyorsan és könnyedén bevégezheted!
De arwennek nem sok ideje volt elmerengeni ezen, mert… - Most pedig teszünk róla, hogy legközelebb jobban tudd szolgálni Uradat. – Vigyorgott újra Garrick, s azzal a három avatar, anélkül, hogy eloldozták volna, méltó elégtételt vett a fenekén.
– Elélvezni és sírni most tilos! – rendelkezett Balrol. Nyöszörgés, könyörgés természetesen mit sem segített. Balrol volt az első, és miközben arwen mögé állt, és hátulról beléhatolt, karmos kezeivel előrenyúlt, megragadta arwen melleit, hogy a hegyes karmok közül kiserkent a vér. Eztán Loriandra következett, aki az alkalomra magát a kaloda szájpeckét csatolta fel. Szerencsére élőben nem voltak rajta fémtüskék, és Balrol már kellőképp tág nyílást hagyott maga után, így „csupán” hétköznapi módon volt elviselhetetlen. De a legmegalázóbb az volt, amikor arwen meglátta, hogy a letolt gatyájában botladozó, mereven ágaskodó Garrick egy kerek sámlit vonszol maga után a füvön, hogy arra állva felérje és –„tövig bebaszhassam a seggedbe mindazt, amiről az előbb csak álmodtál büdös ribanc!”
Ez már elég volt arwennek. A keretre feszítve, még mindig a kezein lógva, két oldalra vízszintesen kihúzott lábakkal, mögötte a seggét pumpáló, sámlin ágaskodó törpével elpattant benne valami, és mindkét orcáján megindultak a könnyei. Végre, igen, a helyén volt. A kert, az avatarok, még a fenekét gyötrő Garrick is mind egyetlen célt szolgáltak: Ura akaratát, melyet soha ilyen nyilvánvalóan még nem érzett, betöltötte, cirógatta, átölelte. Hirtelen határtalan szeretet öntötte el, parttalan hála Ura iránt, amiért foglalkozik vele, amiért törődik, amiért megbünteti, amiért a kertbe küldi, használja, szolgáival használtatja, amiért itt lehet, amiért elszenvedheti, amiért átélheti az egész csodát, hogy Uráé lehet, hogy átadhatja magát neki!
Hirtelen elölről is megérzett magában valamit. Kinyitotta a szemét. Balrol volt az, aki a puncijába hatolt, a szárnyait kitárta, a csípője arwennek feszült, arwen érezte, hogy sokat szenvedett puncija ennek már nem fog tudni ellenállni, nem is akart. Megpróbált mozgásba lendülni, nem ment, de nem is kellett, mert Balrol mozdult, közben Garrick egy pillanatra sem hagyta abba hátul…arwen hallotta, hogy valami trágár dalt énekel, de már nem a feneke számított, hanem az öle. Balrol egyre hosszabbakat, nagyobbakat döfött, arwen érezte, amint elönti egy forró hullám, Garrickot is túlszárnyalva felsikoltott, belenézett Balrol közvetlen rámeredő szemébe, Ura tekintetét látta benne (Garrick még mindig énekelt), aztán elsötétült előtte minden.
…
Miután az avatarok magához térítették, beváltották a sírásra és az orgazmusra ígért büntetésüket. Nagy- és kisajkaira, valamint mellbimbóira nehéz súlyokat aggattak, majd magára hagyták a kereten lógva, és bevonultak a házba. Így függött ott arwen, félig aléltan, hosszú ideig, de mindez semmit sem számított, mert nem volt már az az erő, mely áttörhette volna Ura szeretetének burkát.
….
A nap sokat haladt az égen, és késő alkonyba fordult már, mire a három avatar végül leoldozta a vörös csíkokkal szabdalt, remegő fiatal lányt, hogy magatehetetlenül, összekuporodva, a füvön fekve, állják őt körül.
…
A parktól nem messzi dombon álló kastély tornyának legfelső emeletén kinyúlt egy kéz, és kikapcsolta a szerkezetet, mely a villódzó hologramot a szoba közepére vetítette. A hatalmas, támlás fotel halkan megcsikordult, ahogy az alak felállt, és halkan az ajtóhoz lépett.
Annyi tennivaló várta még!
-JM-