A Hercegnő
A Hercegnő lustán összegömbölyödött az ágyon. Szerette az ilyen nyugodt, csendes délelőttöket. A szolgák hajnali zsivaja, nyüzsgése mostanra már elcsitult, és a hálószobát meleg, puha csend töltötte be. A tavaszi nap áttörő sugarai fényes csíkokat húztak a takaróra, de a Hercegnő ezúttal cseppet sem bánta, hogy a szolgák nem húzták be rendesen a függönyöket. Jó volt ez most így. Kecses, karcsú testének végtagjait lassan kinyújtóztatva, kéjesen ásított a puha pehelypaplan alatt, majd körbefordította a fejét. A Herceg nem volt sehol. Biztos fölkelt a szolgákkal együtt, vagy a reggeli után tűnt el. A Hercegnő nem emlékezett rá, hogy látta a Herceget elmenni, de most nem volt kedve ezen gondolkodni. Jobb is lesz egy kicsit most a Herceg nélkül…
A Herceg és a Hercegnő mindig pirkadatkor étkezett, ez amolyan hagyomány volt, melyhez mindketten ragaszkodtak, és ha nehezen is, de a szolgák is megtanulták mostanra, hogy a nap első felbukkanó sugaraival együtt hozni kell a reggelit. Aztán a szolgák mentek a dolgukra, míg ők többnyire visszabújtak az ágyba, hogy tovább élvezhessék a takaró melegét. A szolgákkal sok baj volt. Mindig megpróbáltak a maguk feje után menni, új dolgokat kitalálni és kijátszani a szabályokat. De hát ezért voltak szolgák. A Hercegnő és a Herceg sok időt töltöttek a nevelésükkel, és bár a dolog reménytelen volt, azért sok örömmel is járt. El kellett ismerni, hogy a szolgák néha kifejezetten igyekvőek is tudtak lenni. Képesek voltak messzi, idegen tájakra elutazni, és egzotikus ételeket felkutatni csak azért, hogy a Herceg és a Hercegnő kegyét elnyerjék. Ezt mindketten nagyra értékelték. Ezen túl, mindig keresték a Herceg és a Hercegnő társaságát, még akkor is, ha épp semmi szükség nem volt rájuk, mintha nélkülük nem éreznék jól magukat. De ez is jó volt így. Ha a jutalom reményében is, de önként szolgáltak, takarították a palotát, gondoskodtak róluk, és azt sem hagyták soha, hogy a latrinát elárassza a mérges bűz, mert erre ugyanolyan kényesek voltak, mint maga is Herceg és a Hercegnő, bár sokat morogtak miatta, sőt, időnként becsmérlő szavakkal illették Urukat és Úrnőjüket, de ez nem volt lényeges. A Herceg és a Hercegnő maga is utálta volna, ha saját kezűleg kell a latrinát pucolnia.
Valami moccant a függöny alatt a fal melletti résben. A Hercegnőnek elég éles hallása volt ahhoz, hogy meghallja, de a zaj nem volt olyan erős, hogy felkeltse tudatos figyelmét. Pár napja hallotta először, és a szolgák is észrevették, hogy időnként mintha motoszkálna ott valami, de eddig nem jöttek rá, vajon mi lehet. Talán szólni kéne a Hercegnek. Nem helyes, ha a palotában gyanús neszek ütik fel a fejüket, az pedig még kevésbé, ha mindenféle oda nem való lények költöznek a falak repedéseibe. De mindez még ráért, és a Hercegnő gondolatai ismét a Herceg daliás termetének képére terelődtek. Lustán behunyta a szemét, ahogy az elmúlt éjszaka eseményeit felidézte emlékezetében.
A Herceg gyönyörű volt. Ő volt Minden Hercegnő Álma! Karcsú, daliás testén nem volt egyetlen fölösleges hájdarab, izmai erősek voltak, ruganyosak és feszesek, gyönyörű zöld szemeinek pedig egyetlen Hercegnő, de még a szolgák sem tudtak ellenállni! De amit a Hercegnő igazán élvezett az a Herceg természete volt. Ezt pedig egyetlen szóval lehetett leírni: KEGYETLENSÉG!
A Hercegnőnek még nem gyógyultak be teljesen a sebei a legutóbbi együttlét óta. Már nem fájtak, de még érezte a harapásnyomokat, a karmolásokat, ahol a Herceg elkapta, kínozta, gyötörte, miközben a magáévá tette. Márpedig soha nem is tette másként. Amikor együtt háltak, a Herceg számára nem volt többé Hercegnő, csak a test, a hús, amit megszerez, amit a magáévá tesz, amit Birtokol! A Hercegnő hánykolódhatott, de hiába. Könyöröghetett, de hiába! Amikor a Herceg erős testével ráugrott, ha akart sem menekülhetett! Hátulról elkapta, leteperte, körmeit belémélyesztette, a tarkójánál ragadta meg, miközben durván és ellentmondást nem tűrően beléhatolt. Fogait nyakába mélyesztette, közben morgott, lihegett, néha üvöltött! Mint egy vadállat! A Hercegnő kiabálhatott, sikolthatott, ahogy a száján kifért –nem volt menekvés.
A szolgák utálták ezt. Többször előfordult, hogy ilyenkor bejöttek a szobába, megpróbálták szétválasztani őket, átkozódtak, ledobták őket az ágyról és hasonlók, ám nem tehettek semmit. Ha a Herceg egyszer elkezdte, egy vödör vizet a nyakába zúdítva sem biztos, hogy meg lehetett volna állítani, de a szolgák ilyet úgysem tettek volna.
Aztán volt, hogy a Herceg a padlón kapta el. A Hercegnő megpróbált menekülni, de tudta, nem sok esélye van. A Herceg nem csupán nagyobb és erősebb, de gyorsabb is volt nála. Végigkergette az egész palotán, ha kellett, miközben a szolgák alig bírtak elugrani az útjukból. És a Hercegnő nem tehetett semmit, magatehetetlenül zuhant a padlóra, amikor a Herceg beérte. És mindezt a szolgák szeme előtt! A Herceget az ilyesmi egyáltalán nem érdekelte, a Hercegnő akárhogy is könyörgött volna.
Jobb volt, ha a szabadban került rá sor. Akkor legalább a szolgák békén hagyták őket. A Hercegnő érezte a magas fű illatát, melyben legutóbb hemperegtek. Igaz, tépetten, cafatokban lógó bőrrel még rosszabb volt visszaballagni a palotába, hallgatni a szolgák jajveszékelését, elviselni tapintatlan, erőszakos gondoskodásukat, miközben legszívesebben kicsattanó örömmel fetrengeni, meg az ágyon hemperegni lett volna inkább kedve. A Hercegnek bezzeg ilyen gondja nem volt! Mikor végzett vele, csak megrázta magát, majd peckesen, büszkén elsétált, mintha ami tett, az a világon a leghelyénvalóbb és legtermészetesebb dolog lett volna. De hát ő volt a Herceg, azt tett, amit csak akart, és ezt a lelkük mélyén még a szolgák is elismerték. Övé volt a palota, a környező vidék, a szolgák, minden. Természetesen a Hercegnő is. Valahogy tényleg helyénvaló és jó volt ez így, a Hercegnő maga sem tudta miért, de így volt.
A fal melletti résből megint motoszkálás hallatszott. A Hercegnő szemei kinyíltak, és fejét a hang irányába fordította. Nem örült, hogy megzavarták merengésében. Ő is tudott olyan lenni, mint a Herceg. A rendszeres udvari vadászatok hatására a Hercegnő pontosan tudta, hogy milyen kéj dobol a fülében, mikor a kiszemelt zsákmányt űzőbe veszi. Emlékezett az ereiben vágtató lüktetésre, ahogy a legyőzött prédát utoléri, a zsákmány riadt, feladó, végül belenyugvó, megüvegesedő tekintetének látványa pedig felért majdnem magával a Herceg látványával! Igen, a Hercegnő nem is csinált belőle titkot. Élvezettel ölt. Bár soha nem élvezetből. A szolgák is tudták ezt, de érdekes módon, a Herceg viselkedésével ellentétben ez egyáltalán nem zavarta őket. Mikor hazatért a zsákmánnyal, ujjongva szaladtak elő, és csak arra kellett vigyázni, hogy ne vehessék el idő előtt az elejtett vadat, melyben néha még pislákolt az élet egy kis szikrája. Bár igaz, máskor meg külön öröm volt odaadni nekik, és elégedetten elnyúlva fogadni a gratulációkat és a további biztatást. Igen, a szolgák nélkül határozottan unalmasabb lett volna az élet.
A motoszkálás a fal mellett tovább erősödött. A Hercegnő figyelni kezdett. Látta, amint a résben egyszer csak megjelenik egy kis hegyes, óvatosan szimatoló orrocska. Végre eljött a bizonyosság pillanata! A Hercegnő immár teljesen felébredt. Elfeledte a Herceget, az emlékeket, tudatát hirtelen egyetlen dolog töltötte el…
A rémülettel megtelő orrocskát kegyetlen, sárga szemek szegezték a falhoz, amint a négy puha tappancs a levegőbe szökellt.
Jeromos Mester